Szabó Magda: Január A tó beállt, a tó türelmes, bólint, ha a tél szól neki, ám a patak nem engedelmes, az fut, ha a fagy kergeti, s mikor fehér inát harapják a jég fogai, felkiált; visszarengik ringó haragját az aranyszemű vadlibák. A hegy alját levágta a köd fodros szélű kése:csak a csúcs beszédes vonala, a vár falai látszanak, a pára tartja tenyerén, a semmin ül a csúcs, a rom, egy felleg kusza szövetén, laza pára-boltozaton. Minden fehér, csakhogy törékeny, kemény fehér ez, nem puha. Karját lóbálja a fenyéren egy állig üveg körtefa. A fia is, egy csepp bokor, színjátszó, szűk üvegzekében, ott csend, nevetgél, ott guggol, és térdét öleli a szélben. Szabó Magda: Valóban Mi van fejünk felett? Mi van? Micsoda jel? A tavasz puha szája csak sír, és nem felel, és nem felel a nappal, és nem felel az éj, - de hallgat-e valóban, aki csak nem beszél? " Nem tudom, meddig élek, de ameddig még élek, meg kell tanulnom, milyen az, amikor az ölel magához, akinél ott felejtettem a lelkemet. " Szabó Magda: Ketrec Hiába dobálsz a rácsokon át falatot: békítő szavakat, nem gyúl ki áram szemem fenekén, fekszem, kedvetlen fenevad.
Bodzafa a zenében A vidék és a jövő reménységei, a nótás kedvű fiatal gazdászok